50.rész

Kendra

   Hetek teltek el a nőgyógyásznál eltöltött nap óta. Mivel nem akartam Crisnek hazudni, így bevallottam neki, hogy hol voltam a kapussal és a barátnőjével. Egy pillanatra mintha csalódottságot láttam volna átsuhanni az arcán mikor közöltem vele, hogy mit mondott az orvos, de az is lehet, hogy csak hallucináltam. Most így visszagondolva rá, akkor változott meg valami köztünk. Cris távolságtartóbb lett. Hiába aludtunk együtt, már nem közeledett felém. Olyanok voltunk, mint a szerződés előtt, csak barátok, annyi különbséggel, hogy közben beleszerettem a portugálba. Szenvedtem, de megértettem, hogy én nem vagyok hozzá való. Tudtam, hogy még néhány hónap és újra visszakapja a világ a facér Ronaldot. 

Gondolataimba merülve léptem be a gyerek szobába, ami a mentsváram lett az utóbbi időben. Junior volt az egyetlen aki mellett jól éreztem magam és nem foglalkoztam a mindent összekuszáló érzéseimmel. Most is mosolyt csalt az arcomra, mikor megpillantottam a sötét barna fürtjeit, amik alig látszódtak ki a takaró alól. 

 - Jó reggelt álomszuszék! - ültem le az ágya szélére és automatikusan végig simítottam az arcán, de azonnal vissza is kaptam a kezemet, mert a kisfiú bőre olyan forró volt, hogy szinte égetett. - Jézusom, kicsim te lázas vagy! Fáj is valahol?

 - Ühüm - bólogatott bágyadtan.

 - Hol?

 - Itt - mutatott a mellkasára.

Ijedten nyúltam a telefonomért és már tárcsáztam is Dr. Castarellit, Junior orvosát. Néhány mondatban elhadartam neki, hogy mi a problémám, ő pedig biztosított róla, hogy ahogy a forgalom engedi, máris itt van nálunk. Amíg rá vártam, hideg vizes borogatással próbáltam levinni a kicsi magas lázát. Szegénykémnek csak nyöszörögni volt ereje. Elkeseredve figyeltem, ahogy a mellkasa egyre szaporábban emelkedik és süllyed a láztól. Csak addig hagytam magára, míg beengedtem az orvost és felkalauzoltam a gyerekszobába. Riadt tekintettel figyeltem ahogy a doki meghallgatta a tüdejét, belekukkantott a torkába, majd száját egy keserű mosolyra húzta.

 - Seňora Aveiro, sajnálom, de Juniort kórházba kell vinni - közölte miközben már hívta is a mentőket.

 - De miért? Mi baja van? - kérdeztem aggódva, könnyes szemekkel.

 - Nagy valószínűség szerint tüdőgyulladása van...

 - Tüdőgyulladás? - emelkedett meg a hangom. - Hogyan? Mitől?

 - Seňora elfogom magyarázni, de most először be kell engednie a mentősöket - terelt az ajtó felé.

Mint egy robot, tettem amit mondott. Kitágult szemekkel néztem ahogy Junit felteszik egy hordágyra majd elindulnak vele.

 - Vele mehetek? - ocsudtam fel hirtelen.

 - Természetesen - tette a vállamra a kezét megnyugtatásul Dr. Castarelli. - Az autóban felhívhatja Cristianot - mosolygott rám halványan. - Mire beérnek, én is ott leszek - ült be az autójába majd magamra hagyott a mentősökkel. 

Szótlanul indultunk el a célunk felé. Egyik kezemmel a fiúcska kezét fogtam, míg a remegő másikkal megpróbáltam felhívni a portugált. A harmadik csengés után hallottam meg egy hangot a vonal másik végén, de nem a férjemét.

 - Szia Kendra baba! - kiáltott bele a fülembe Sergio. - Csak nem hiányzik a férjecskéd?

 - Serg, kérlek add Crist - sóhajtottam bele a telefonba, figyelmen kívül hagyva a spanyol védő hülyéskedését.

 - Baj van? - komorodott el a hangja.

 - Igen - hagyták el az első könnycseppek a szememet, hogy végig szánkázzanak az arcomon. - Kérlek add őt.

 - Oké, mindjárt - hallottam a hangját és azt is, hogy elhagyja az öltözőt majd vízcsobogás ütötte meg a fülemet. Tehát pont edzés után vannak. - Cris, Kendra az - mondta Sergio, majd már hallottam is a portugálom jól ismert hangját a fülemben.

 - Mi a baj Kicsim? 

 - Cris, Juni... - zokogtam fel és percekig nem jutottam szóhoz. 

 - Kendra! Mi van a fiammal? - hallottam a focista rémült hangját, de nem tudtam válaszolni, mert a sírástól levegőt is alig kaptam. A mentőorvos felé nyújtottam a telefont, hagy beszéljen ő vele.

 - Seňor Ronaldo, Dr. Morientes vagyok. A fia úton van La Paz felé. Dr. Castarelli tüdőgyulladást állapított meg nála. Néhány perc múlva megérkezünk a kórházba, a nővérek majd eligazítják, ha ide ér. A többit inkább személyesen. Igen...Természetesen - bólogatott komoly arccal a férfi, majd visszaadta a telefont a kezembe. - Magával akar beszélni.

 - Itt vagyok - nyeltem le a könnyeimet.

 - Kicsim, nyugodj meg, nemsokára ott vagyok - magyarázott idegesen. Ő próbált engem nyugtatni, miközben sütött a hangjából, hogy milyen zaklatott. 

 - Jó - nyögtem ki ami épp eszembe jutott. - Cris! - emeltem fel a hangom mikor hallottam, hogy le akarja rakni.

 - Igen?

 - Vigyázz magadra! - kértem halkan.

 - Rendben - sóhajtott fel. - Sietek - tette le a telefont. Magam elé bámulva néztem az apró kezet, ami szinte elveszett az enyémben. 

 - Seňora, jól van? - simított végig a vállamon a doki aggódva. Összerezzentem az érintésétől.

 - Minden rendben - nyögtem ki. - Mikor érünk oda?

 A férfi kinézett az ablakon.

 - Most - mondta és már éreztem is, hogy az autó lassult majd megállt. Az ajtó kivágódott és néhány kórházi dolgozó segített kiemelni a hordágyat. Pillanatok alatt eltűntek az épületben, én pedig alig bírtam lépést tartani velük. Senki nem szólt hozzám, mindenki tette a dolgát. Legalább ezért nem kellett idegeskednem. Juni jó kezekbe került. A vizsgálóban leültettek az ágy mellé, mert nem voltam hajlandó elengedni a kicsi kezét. Fogtam, hogy érezze ott vagyok vele. Könnyes szemekkel pislogtam a sápadt arcára, melyet a magas láztól vékony verejték borított. Hirtelen valami élesen csipogni kezdett és valaki elszakított Juniortól.

 - Seňora Aveiro, most ki kell mennie - karolt belém egy nővérke és az ajtóhoz kísért, miközben a fiam ágyát egyre több fehér köpenyes állta körül.

 - Mi...mi történt? - pislogtam riadtan a nőre miközben próbáltam valamit kivenni a történtekből.

 - Nem tudjuk - ültetett le a folyosón. - A kisfiú összeomlott, de mindent megteszünk, hogy stabilizáljuk az állapotát.

 - Összeomlott? - ismételtem meg hitetlenkedve. - Az mit jelent? - szorult össze a szívem.

 - Még mi sem tudjuk, hogy mi történt - magyarázta. - Most vissza kell mennem, hogy segítsek a többieknek. Ígérem, ahogy tudok valamit, azonnal szólok - hagyott magamra.

A rémülettől kitágult szemekkel néztem az ajtóra, ami mögött az én kicsikém feküdt és az életéért harcolt.

 - Kendra! - hangzott fel egy feldúlt kiáltás a folyosón.

 - Cris! - ugrottam fel és a portugálhoz szaladtam. Szinte becsapódtam a mellkasába.

 - Hol van Juni?- ölelt magához.

 - Bent - mutattam az ajtóra és a könnyeim újból folyni kezdtek. 

 - Mi történt? - emelte fel az államat, hogy a szemeimbe nézhessen.

 - Ott ültem vele és egyszercsak összeomlott - zokogtam fel.

 - Összeomlott? - szólalt meg a portugál háta mögött Iker. - Mégis mi az isten van vele?

 - Nem tudom - fakadtam sírva még jobban. - Nem mondtak semmit, csak kitessékeltek mellőle és azt mondták, hogy majd szólnak, ha tudnak valamit.

Felnéztem a férjem szemeibe amik meggyötörten meredtek a semmibe. Ahogy felfogtam, hogy neki most nagyobb szüksége van rám, mint nekem rá, erőt vettem magamon, és letöröltem a könnyeimet. 

 - Gyere, üljünk le - vezettem az előbbi helyemre.

Tenyerembe vettem a kezét és apró simogatásokkal próbáltam nyugtatni.

 - Én körbe nézek, hátha megtudok valamit - hagyott magunkra Iker.

Feszült hallgatásba burkolózva vártunk. Szemünket egy pillanatra sem vettük le a nyílászáróról. Nem tudom mennyi ideig szorongattuk egymás kezét, de azonnal felpattantunk mikor végre kinyílt az ajtó és felbukkant benne a rettenetesen fáradt Dr, Castarelli. Szemei alatt sötét karikák virítottak és mikor ránk nézett az arcán látott érzelmektől sikítani szerettem volna. Olyan erősen markoltam meg Cris kezét, hogy felszisszent.

 - Doktor úr, mi van a fiammal? - szegezte neki a kérdést a mellettem álló.

 - Sajnálom Cristiano... - hallottam a szavakat, de más már nem jutott el a tudatomig, mert a sötétség maga alá temetett.